Évek múltak úgy, hogy már nem is emlékeztem rá. Hétköznapi teendők múlatták időmet, és terelték gondolataimat felesleges, értelmetlen dolgok felé.
Takarítani akartam tárhelyem, és megtaláltam. Véletlen volt, ahogy a fontos dolgok történni szoktak. Körbenézegettem, láttam, hogy nagyjából rendben van. Beüzemeltem, úgy, ahogy volt, ahogy 9 éve megszületett. A blogom.
Múlnak az évek. Az egykor próbálgatásból létrehozott oldalaimat töröltem, vagy egyszerűen hanyagoltam. Egy-két honlapot használok csak, szinte semmire nincs időm.
Persze, amire akarjuk, arra jut. Elsősorban az ügyfeleimre fordítok sok időt, a honlapjaikra, a vállalkozásuk sikeressé tételére.
És újra, és újra megfogalmazódik bennem a kérdés: megéri?
Nem. Nem éri meg. Túl rövid az időnk ahhoz, hogy olyasmivel törődjünk, ami egyre inkább kényszerré, teherré válik, és elveszik már belőle az alkotás öröme.
Át kell gondolnom sok mindent!
Elsősorban azt, hogy a munka lehet-e alkotás, és ha igen, akkor kinek készül?
Önző az ember. Elsősorban magára gondol, és csak remélni tudja, hogy az örömmel létrehozott alkotás más ember számára is lelki örömmel szolgál.
Szaporodik a munkám. Szerencsére. Úgy tűnik: egyre nagyobb értéke lesz az egyedi megjelenésnek, az egyedi honlapnak. Már-már ott tartok, hogy csak ezzel fogok foglalkozni, feladva eddigi, rendszeres munkámat. (ami persze ugyan ez, csak egy kicsit kötöttebb, másabb, inkább nyűg, mint öröm)
De a szabadságnak ára van. Remélem nem túl nagy.
Hirtelen jutott eszembe a könyv címe. Latinovits.
Értelmes, értékes, őszinte.
Álljon itt egy kis töredék a műből, talán rólam (nekem) is szól:
” … sajtoljuk ki magunkból azt, amiben mindenkitől különbözünk. Mert csakis ezzel hatunk a világra.”
Feleségemmel Gyulára szöktünk, hétvégére csak, pihenni kicsit.
Az előre foglalt szállásra későn értünk, egy ifjú hölgy fogadott bennünket, kedvesen. Megmutatta szobánkat, ahol az asztalon egy dugóhúzó volt. Az első meglepetés! És jött a többi…
Másnap sétáltunk a nyugodt kisváros csendes utcáin. Jól látható volt a fejlődés, és a lokálpatriotizmus apró, de fontos jelei.
Betértünk a Kézműves Cukrászdába, ahol mosolygós, sütemény illatú, kecses mozdulatú, tiszta tekintető nők szolgálták fel remekeiket, és tették ragyogóvá a borongós napot. Csoda volt. Az utca túloldalán a helyi lap szerkesztősége. Ajtaján szlogen: szeresd a gyulait!
Hát szeresd! Van miért.
Ez már a múlt! A cukrászdában már nincsenek ilyen illatok, a sütemények is másnaposak, a kedélyes, kedves kiszolgálók is eltűntek. Oda a varázslat …
Ha valaha idekeveredne Ádám fiam, és olvasgatná blogomat…
Nagy állatbarát ő, kedvencei a madarak. Meglepem hát egy órával. Egy kakukkos órával. Remélem örülni fog.
Változnak az idők. Az a kis flash script már nem fut, az óra eltűnt, és kisfiam érdeklődése is változott.
Különös, láthatatlan erő vezette lépteimet, amikor sok évvel ezelőtt a Szegedi Belvárosi temető egyik sírja előtt álltam meg. Korábban nem jártam a temető ezen részén, nem volt okom rá. Most mégis, mintha ismerős helyre jöttem volna, keresgélés nélkül, véletlenül akadtam rá erre a helyre. Móra Ferenc sírja volt.
Néhány hete a temető kapujánál egy nagy térképet találunk, rajta megjelölve a híres emberek sírjainak helyeivel.
Vajon hányan mennek el, és találják meg a térkép segítségével már azt a sírt, amit talán nem is keresnének, de fontos, nagyon fontos számukra?
Kirándultunk Salzburgba. Esős, szomorkás arcát mutatta a város, de így is lenyűgöző volt. Ünnepeltek. Mutatványosok uralták a belváros tereit, és magányos hősök a száraz kapualjakat. Ilyen volt egy rasztafrizurás srác is. Bohócnak öltözve szerzett boldog pillanatokat a kíváncsi gyerekeknek. Hatalmas, röpke életű szappanbuborékokat eregetett bele a világba, hogy láthassuk: mennyit érnek álmaink…
Nehéz volt a reggel. Sóhajjal keltem, és eszembe jutott a dal:
Születni kell minden nappal újra,
Álmodni azt, ami nem válhat valóra,
És harcolni kell, meghalni és szeretni
Még nem elég.
Ég és föld között repülj velem,
Vezess át az életen,
Napot fess a szürke holdra!
Ég és föld között repülj velem,
Vezess át az életen,
Vigyél át a túlsó partra, igen!
És a rohanásban észre sem vettem a fáradt napfényt…
Elfelejtett, nyomorba süllyedt vidéken autóztunk, rossz úton, kedvetlenül, érzékelve azt aminek nem kellene már lenni itt: reménytelen szegénységet. Gazos földekkel ölelt, erdőfoltos, kihalt, szelíd szépségű táj ez, olyan, ahova nem jön senki, mert nincs miért.
A semmiből, egy kanyar után tűnt elő a szélső ház, falán festmény, majd a többi hasonló, kb. 2-3×8-10 méteres falfestményekkel díszített épület. Bódvalenke. Megálltunk, fotóztam, jókedvű lettem. Erőt, akaratot, reményt láttam.
És elhagytuk a falut, a semmiben autóztunk tovább…